Ajtón kívül

 (Jó rég nem jártam erre, mi? Történt egy s más azóta, főleg a munkahelyen. Tudnék panaszkodni, na. De ez a blog nem arról szól, hanem arról, hogy nem vagyok ott. Mármint a munkahelyen)

  

„A májusfát csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés volt. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban.” Ezt a Wikipédia írja a témáról.

Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem sziklát mászogatni. Ez viszont azzal is járt, hogy sokat voltam az erdőben és persze sokat beszéltem is róla, főleg a munkahelyi barátoknak. De kiderült, hogy a kollégák is fogékonyak az ilyesmire, Robi és Henrik kerékpározott, Sanci evezett és teljesítménytúrázott, Berta Gabi nemkülönben otthonosan túrázott, kerékpározott, sátorozott. Ez persze kiváltott rögtön némi lelkesedést, szó szót, gondolat gondolatot követett és amelyek végül egy haveri túra képében materializálódtak. Célként az Ágasvári Turistaházat jelöltük meg.

Mentegetőzés már megint. Az alant kiadott mászónaplómat még decemberben teljesen beírtam, majd kiválogattam a képeket a "téli szünetben". Ha minden jól ment volna, már akkor is késésben lennék.

Aztán forradalmi tettként a képeket elkezdtem linkké alakítani,hogy nagyobban is meg lehessen nézni azokat.

Ez valamiért mindig csak az első 2 képpel sikerült a blog.hu szerkesztőjével. Utána vagy semmi sem történt, vagy csak a kép tűnt el. És ezek voltak a jobb esetek, mert háromszor sikerült a poszt teljes, megformázott szövegét lezúzni, atomjaira.

Végü lejavítottam kézzel a forráskódot és kiderült, hogy a html utasítások egymással abszolúte szabálytalanul, "összecsúszva" tárolódtak el.

Úgyhogy legközelebb ezzel kezdem.

Mert lesz legközelebb, elhihetitek. Az Outdoor Apucik lesznek terítéken.

Remélem hamarosan.

Egész korábbi életemben tisztelettel vegyes érzelmekkel viseltettem a sziklamászás iránt, de sosem éreztem a legcsekélyebb késztetést sem, hogy kipróbáljam, bár volt hegy- és szikla-mászó ismerősöm több is. És persze faltam a hegymászós könyveket, az Everestet jobban ismertem, mint a sarki kocsmát. Na jó, nem is.

Nem, nem haltam ki, mint a dínók csak éppen el voltam foglalva. Ráadásul ajtón kívül: a madaras teszkóban vett kis házikónkat raktuk össze és ez elég fárasztó volt. De már készül egy új poszt is: Hogyan kezdtem el...címmel elsőre a sziklamászásaimról. Vagyis inkább annak balladai homályba tűnő kezdeteiről.

Addig is, itt egy videó, amit a kisház-építésről barkácsoltam!

Kedvenc öblünk, a háttérben a  Redbrink Crescent házai, ahol laktunk

Az első 3 teljes nap tömény múzeum-látogatással telt, dacára az autóba tett sok kilométernek – mérföldnek. Ezért a 4. teljes napra csak egy múzeumot terveztünk be. Legalábbis délelőttre. Délutánra némi autózás és shopping.

Szóval ott hagytam abba, hogy felszívtam magam a baloldali közlekedésre és a fejem rengeteg infóval a Royal Autoclub akciósan vett térképéből, úgy éreztem, hogy eljött az időm. Fel Anglia meghódítására!
Sajnos ehhez már nem vehettem igénybe a korábbi hódítók jól bevált módszerét, mármint a velszi íjászok zsoldba állítását. Egyrészt mert már kihaltak, másrészt meg a Vauxhall kocsink mindössze 5 személyes. Meg egyébként is csak egy egynapos kirándulást terveztünk az angol vidék egy szolid, ám mutatós látnivaló-hármasának körbejárására: Windsor, Stonehenge, Middle Wallop. Ez utóbbi nem túl ismert, de majd erről a maga helyén. Ez a túra ráadásul jelentős mennyiségű autókázást is jelentett az angol vidéki utakon, ami szintén nem elhanyagolhatóan kellemes tényező: aki már járt ott, tudja miről beszélek. Aki meg nem, annak meg hiába is magyaráznám. Azt látni kell.

A Windsori udvar

Mivel mi a Bristol Channel távolabbi partjáról indultunk, ezért jó korán keltünk és a rádiót az egyik benszülött rádióról a másikra hangolva, majdnem egy fenékkel elmentünk Windsorig. Ott leparkoltunk, némi fizu ellenében, mert a korábbi látogatásomon felderített ingyenes parkolók megszűntek. Aztán a Temze-part érintésével felsétáltunk a várba. Ez jó ráhangolódás volt, Windsor belvárosa igazán hangulatos város. Ebből a hangulatból némileg kizökkentettek a bejáratnál a fémkereső kapuk és biztonságiak. Viszont ezek szélesen mosolyogtak és igazán kedvesek voltak mindenkivel, aki ellenvetés nélkül maga mutatta meg a csomagját. Hja, más világ lett: a terrorizmust itt már komolyan veszik. És már benn is voltunk és bámultunk le a várárokba, ami egy hihetetlen szép és hangulatos kertecske. Lásd alább a képeken.

Ami magyarul annyit tesz, hogy Welcome to Wales.

Vagyis angolul, de ez most (majdnem) mindegy. Mindenesetre ha szereted a jó sört és a sok mássalhangzót, de már unod a cseheket, ne is keress tovább: Irány Wales.

Első lépésként valamikor a tavasz folyamán megvettük a fapados repjegyet Bristolba és retúr. És persze néhány héttel az utazás előtt törölték a járatunkat, amit ingyen átírhattunk egy másikra. Csak éppen nem volt ilyen lehetőség a neten. Mindössze 50 rugót akartak legombolni érte. És megint csak kinek köszönhettük, hogy mégis ingyen sikerült egy odakinti telefon segítségével? Igen, jól sejtitek. Szóval hálásak vagyunk, na, és össze is tesszük a kezünket szépen, illedelmesen.

Ne ess pánikba!

Ezt a mondatot egy olyan regényből vettem kölcsön, amit szinte kötelező olvasmányként ajánlanék mindenkinek. Ez  a Galaxis útikalauz stopposoknak. Ha mégsem olvasta volna mindenki.
Ez a blog azokról az értékes perceimről fog szólni reményeim szerint, amiket nem idehaza töltöttem, hanem utazással, túrázással, sziklamászással, horgászással, kutya sétáltatással. Szóval nem kell nagy dolgokra gondolni, mert például a tér-idő kontinuumot egyszer sem léptem át még életemben, mi több, még Európa határait sem.
Így, ha a kalandjaimat el kellene helyezni a térben, akkor az egész csak a Galaxis egészen kicsi szeletére kell gondolni, annak is az egy vidéki spirálkarjában lévő poros kis naprendszer jelentéktelen 3. bolygójára kell fókuszálni mindössze. És ennek a bolygónak is csak a legjelentéktelenebb kontinensére.
De akkor hogyan jön ide a Galaxis útikalauz? Úgy, hogy az ember lépten-nyomon olyan helyzetekbe keveredik, hogy automatikusan a fent említett mű sorai jutnak eszébe. Az alábbi két történet velem és Berta Gabival esett meg, amikor éppen túrázni mentünk, csak azért, hogy ne otthon bámuljunk ki a négy fal mögül. Az egész túra csakis arról szól, hogy bepakoljuk a hátizsákot és elmenekülünk valami olyan helyre, ahol inkább csak fák vannak és nem olyan sok ember.

 A Mátra azon a vészterhes napon

Ez első eset egy olyan túrán történt, amit azért csináltunk újra, mert az előző évben a mély hó megakadályozta, hogy végigcsináljuk: az Országos Kéktúra Sirok-Kékestető közötti részén. A félbeszakadt túrát azóta „kubai nyaralás” néven szoktuk emlegetni, mert a sok hó ellenére remekül lebarnultunk. De erről majd esetleg máskor.
Az egész egy sima sátorozás volt, és ez első estig nem is történt semmi. Még a teljes besötétedés előtt sátrat vertünk az Oroszlán-várnál, a sánc melletti szélvédett részen. Az este remek volt a fóliában sütött virsli, hubival bélelt tea, beszélgetés a maradék parázs mellett. És az éjszaka is nyugodtan telt. Reggeli közben hallottunk ugyan némi zajt meg lövések hangját, de túl nagy feneket nem kerítettünk a dolognak. Tél van, vadászati szezon, sajnáltuk a vadakat, de semmi aggódás. Kényelmesen ettünk, lebontottuk a sátrat és továbbmentünk a Kék úton. Néhány száz méterrel odébb hirtelen elénk lépett egy vadászruhás fickó és az alábbi párbeszéd zajlott le: