Ajtón kívül

Amikor a feleségem azt mondta, hogy a gyermekeim (a továbbiakban: Kisebbik és Nagyobbik) májusfát szeretnének állítani a csajoknak, nem voltam felhőtlenül boldog. Morogtam, mint egy bolhás kutya, a pokolba kívántam az egészet. Merthogy segítsek nekik. Mi a fene! Nincs ezeknek a kölyköknek barátjuk? Ha a faterjuk intézi a dolgot, az még ráadásul fordítva is elsülhet, mert azért égő. Ha egy ilyet apuci hoz össze, az nem kicsit nyámnyila gyermekeket sejtet. Esetleg erős anyucit a háttérben.

Szóval dohogtam rendesen. Arról nem beszélve, hogy az érintett lányok olyan helyen laknak, ahol nem olyan egyszerű megfelelő facsemetét találni, innen az erdőszélről pedig csak komoly logisztikai szervezkedéssel tudunk nyersanyagot a város túlsó felébe juttatni.

Ám Anya hajthatatlan volt, a szalagokhoz szükséges színes krepp tekercseket is beszerezte. És Nagyobbik délután komoly felderítést végzett az illegális fakitermelési lehetőségeket illetően. Ebben segítségére volt egy osztálytársa.(Továbbiakban: Osztálytárs) Mivel ez a szerenád estéjén volt esedékes, ezért eleve éjszaka kellett begyűjteni Nagyobbikat, tehát nem úszhattam meg a felkelést. Meg aztán elképzeltem a leányok arcát, amikor reggel kiszúrják a májusfát az ablak alatt…szóval mennem kellett, na.

Bár továbbra is morogtam, de azért összekészítettem a fűrészt (remek darab), a baltát (kínai, hajlamos elveszíteni a fejét) meg némi kötöző-drótot (0.5 mm átmérő, horganyzott) meg vágóeszközt, amivel a drótot lehet darabolni. (Oldalcsípő fogó, orosz, még az ózdi lengyelpiacon vettem.)

Nagyobbik hajnali kettőkor jelezte, hogy idő van. Még jó hogy este majdnem mindent összekészítettünk, mert hajnalban csipás szemmel bolyongva elkövettem egy malőrt: sajnos a fényképezőt otthon hagytam. Ez azért hiba volt, így most le kell mondanom a szokott képi illusztrációkról.

Kisebbikkel beültünk az autóba, felvettük Nagyobbikat és Osztálytársat. Majd irány a város túlsó fele, ahol a sötét dacára hamar megtaláltuk a helyet, ahol a fácskák életük utolsó fotoszintézisének eredményét próbálták éppen felhasználni. És ekkor jöttünk mi. Pár perc fűrészelés a harmatos magas fűben és már feküdtek is a csemeték. Mi meg térdig csatakosak voltunk, mert ez a harmatos fűben vele jár a dologgal.

Gyorsan felszalagoztuk a az egyik csemetét, majd Nagyobbikkal elindultunk vele a mezőn keresztül, mert az ő kedvese lakott legközelebb. Kézbesítettük a küldeményt, visszatértünk az elsődleges tetthelyre. Időközben a másik két áldozat is szalagokat kapott és elindultunk a következő helyszínekre. Először az Osztálytárs kézbesítette a fácskát, ezalatt Kisebbik és Nagyobbik elindultak a Kisebbik kedvesének házához. Ott akadt egy kisebb komplikáció, dacára a Kisebbik kutyákhoz való viszonyának: a házőrzők megakadályozták, hogy a májusfát a hagyományoknak megfelelően a kerítéshez kötözhessék. Szerencsére volt egy villanyoszlop a ház előtt, ahhoz kötöztük. (Elég feltűnő volt, valszeg ezért lopták el másnap éjjel. Nem értem a dolgot, melyik lány örül egy használt májusfának? Na mindegy.)

Kocsiba raktuk magunkat, elindultunk haza. Miután kiraktuk Osztálytársat, megkérdezték, hogy minden rendben volt-e az ő fájával. Mondtam, hogy nem volt semmi komplikáció, leszámítva, hogy már volt ott egy másik májusfa. „Az gáz!” – szisszent fel Kisebbik és Nagyobbik egy emberként. Ebből is láttam, hogy a dolog nagyobb horderejű, mint én azt képzeltem.

Osztálytárs felvilágosított, hogy májusfát minden évben illik állítani. Hogy mi lesz jövőre? Nem tudom. De biztosan morogni fogok, mint egy bolhás kutya.