Átautóztunk Cardiffbe és megpróbáltunk valami költséghatékony-parkolást találni, de nem sikerült. Végül egy elég olcsó parkolóban sikerült otthagyni a járgányt. Megnéztük a várba való bejutást is, de elég húzós belépő volt és tartalékoltuk a pénzt a másnapra tervezett londoni útra. Ez utóbb bölcs előrelátás volt részünkről, mint utóbb kiderült.

Így maradt a Nemzeti Múzeum, ami legalább ingyenes. 

A művészeti kiállítás és a Wales evolúciója című tárlat közül választhattunk. Mivel Windsorban láttunk jó néhány igen neves festő művét, ezért inkább a másikra koncentráltunk. És nem bántuk meg.

Az egész kiállítás a föld igen korai időszakától mutatja be a terület geológiájának, felszínének és bioszférájának változását. Vulkánosság, üledék-képződés, ásványok, fossziliák sőt még dínócsontok illetve csontvázak is! És az egész követhető időben, szépen áttekinthető módon. Hihetetlen részletekkel, pl. a vulkáni időszakot bemutató teremben vulkáni kőzet borította a padlót, az üledékesben pedig pala. Ja, és a vulkános teremben remegett a padló a bejátszott hangoktól. Apróságok? Igen, csakhogy ez olyan apróság, ami már azonnal megalapozza a hangulatot.

A múzeum után még sétáltunk a vár melletti parkban, majd visszamentünk Barryba.

Ebéd után elmentünk egy autópálya-menti bevásárlóközpontba, útközben megtekintettük Orsi munkahelyét is. Kintről és tisztes távolból, persze. Majd némi shopping után hazaindultunk. Visszaúton is ugyanott mentünk, ahol jöttünk és megálltunk abban a hangulatos kis faluban (Pendolyan Village), amit még az oda úton kinéztem. Néhány fotó és rövid séta után hazamentünk. Meg kell még említenem az utat, amin a faluig mentünk. Ezt Orsi nap, mint nap végigvezeti. Erre az útra nem is a bérelt Vauxhallal jöttünk, hanem Orsi Peugeot 205 kisautójával, mert az út olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér el rajta, az is szűken. Mégis kétirányú a forgalom rajta. Kétoldalt magas sövény határolja és csak egy-két száz méterenként van rajta egy szűk beálló, ahol a szembejövők valamelyike félreállva elengedheti a másikat. Nincs elsőbbség, csak udvariasság. És mégis, tempósan végig lehet rajta menni. Gondolom, azért, mert ez az út –szerencsére- nem itthon van, mert el sem tudom képzelni, hogy Magyarországon ilyesmi működhetne. Hja, az ott Európa, ez meg itt (még mindig) ÉNy-Balkán.

Mivel másnap igen korán akartunk kelni, mert London igen messze van, korán is próbáltunk lefeküdni. Ez még sikerült is, de az elalvásban erősen akadályoztatva voltunk: Egy pizza-futár egymás után háromszor hozzánk csöngetett be a főbérlők helyett. Szerencsére Orsi ment ki hozzá ajtót nyitni, mert ő volt a legszelídebb hangulatban mindnyájunk közül. Közölte vele, hogy nem mi rendeltük a pizzát és a rendelő neve olvashatóan ki van írva a csengőre. Azért ő is csúnyán nézhetett, mert a pizza-futár végül könyörgőre fogta, hogy ne jelentse fel a cégénél, mert kirúgják. Orsi aranyszíve közismert, a futár állásban maradt és megmenekült attól, hogy megismerjen néhány, a nyomdafestékkel is hadilábon álló cifra magyar káromkodást, amelyet tőlem kaphatott volna, persze egészen más hangerővel.

 

Másnap az esti affér dacára végül sikerült korán felkelnünk. Végigdöngettünk az M4-es autópályán és bementünk Londonba egészen a Hyde Park Cornerig. A tervem az volt, hogy a korábbi látogatásaimhoz hasonlóan a környező kis utcákban hagyva a kocsit irány a városnéző busz. De közben London közterületének minden négyzetcentimétere fizetős lett a kocsik számára, sőt, hétköznap még a behajtásért is fizetni kell. Végül találtunk egy parkolót, ahol csekély 32 font ellenében egész napra ott lehetett hagyni a kocsit. Minden más megoldás drágább lett volna, beleértve a külvárosi parkolást is, mert onnan csak ötünk metrójegye több lett volna, mint a parkolási díj a belvárosban. Ezt Orsi derítette ki végül, mert az indiai úriember a parkolóházban finoman szólva sem a rigó utcai sztenderd szerint ejtette a szavakat. Szövegértésben van még hova fejlődnöm, na.  Végül sikerült a parkolás és irány a városnéző busz. Mi egy kollégámmal a korábbi utunkon a Big Bus Company-t választottuk, most is maradtunk ennél. Ez persze nem feltétlen a legolcsóbb megoldás volt, de az élő idegenvezetés és a bárhol fel- és leszállás lehetősége, meg az egész napos jegy bevált. Azt hiszem, hogy ha valakinek nincs több napja arra, hogy Londonban szétnézzen, ez lehet a legjobb megoldás. A buszjegy megvásárlása után elmentünk a Mme Tassaud’s panoptikumhoz és vettünk jegyet, konkrétan délután fél négyre. Ez baromi jó ötletnek bizonyult, mert délután már ugyanezt öt perc helyett jelentős sorban állás után tehettük volna meg és így még családi kedvezményt is kaptunk. Ja, és persze az adott időpontban soron kívül beengedtek mindet. Ez már jó hosszú sort és szép számú népet jelentett akkorra. A tömeg persze óriási volt, de nem hagyhattuk ki a kötelező fotókat sem.

Magáról London nevezetességeiről nem írnék sokat, ezt már annyian és annyi helyen megtették, hogy úgysem tudnék újat hozzátenni. De a Big Bus-os idegenvezetők mindegyike kedves volt és elég jól érthető még számomra is, nagyon élvezetes volt hallgatni a hivatalos történelmet és a személyes dolgokat és sztorikat is. Minden, amit mondtak, sokkal személyesebb volt, mint bármi, amit olvashattunk eddig, a lovas testőrségnél pont őrségváltáskor sikerült leszállnunk, de sajnos a legtöbb mindent kívülről láttunk, mert a belépőjegyekre már nem volt keretünk akkorra: tartalékoltunk az utolsó tankolásra és persze a parkolójegyre. Ja, és persze ittunk 1 kávét is, mert jól esett valami meleggel leöblíteni az otthoni szendvicseinket.

Most is bebizonyosodott, amit már sok korábbi utamon tapasztaltam: A helyi lakosok és a turisták bámulása ugyanolyan érdekes lehet, mint a város, amit nézünk. A lovas rendőrök és testőrök, a hajósok, a taxisok, az utcazenészek, a leánybúcsús csajok, a Hyde Park szónokai (csak kevesen voltak, mert hűvös volt) legalább annyit adtak hozzá az élményekhez, mint a Big Ben és a többi látnivaló. És mi lett volna erre alkalmasabb, mint egy nyitott tetejű double-decker? A fényképek összeválogatásakor is erre igyekeztem helyezni a hangsúlyt.

 

Egy rakás csaj: Leánybúcsú (valszeg) A delikvens a tanulóvezetős (L) lufival 

 

 

Ez az egy nap össz-vissz a teljes welszi-angliai költőpénzünk pontosan felét vitte el, vagyis 200 azaz kettőszáz, Őfelsége II. Erzsébet arcmásával díszített fontunkat vitte el, ami az akkori árfolyamon 72000 (hetvenkettőezer) magyar forintot ért. Meg némi aprót. Ezzel mind a mai napig életünk legdrágább egynapos kirándulása volt. És még így is megért minden egyes pennyt, amit erre kiadtunk.

Este értünk haza, megcsodáltuk a telihold fényében fürdő Bristol Channelt és nyugovóra tértünk.

Másnap későn keltünk, és csak jöttünk mentünk, nem sok mindent csináltunk. Délelőtt üldögéltünk a tengerparton és sütkéreztünk a napon. Áron ásott egy hatalmas gödröt a homokba, amivel odavonzott egy csomó welszi kisgyereket, akik lelkesen segítettek neki. Délután az egyetlen fix program az volt, hogy a bérelt kocsi tankját az előírt szintig feltöltsük, és hogy Saci is kipróbálja milyen érzés baloldalon vezetni. Ezt a Tesco parkolójában ejtettük meg, és kb. 5 percig tartott. A nejem úgy gondolta, neki ennyi elég is volt a rossz oldalon történő közlekedésből.

Búcsúvacsora, fényképnézegetés (vittünk laptopot), rövid alvás és még sötétben irány a reptér. Itthon kiderült, hogy amíg mi odakint a kellemes brit huszon-fokos kánikulát élveztük (többnyire) idehaza végig szakadt az eső és még a zagyvaparti kutya-sétáltatásnak is lőttek: ott most víz folyt. Nem is hitte el senki, hogy a ködösnek mondott Albionban sikerült napoznunk sőt Áron még strandolt is...

 

Végezetül álljon itt néhány érdekesség a welszi mássalhangzó halmozásról. Mindazok, akik már jártak az északi szomszédainknál és kértek fagylaltot, tudják, hogy a magyar fülnek rendkívül idegesítő a sok mássalhangzó. És akkor még a magyar szájról szót sem ejtettünk, mert kimondani azt, hogy zmrzlina meg hogy vrch korántsem egyszerű. Akik ezzel a két egyszerű szóval sem birkóztak meg, azok végkép maradjanak az angolnál, mert szerencsére Walesben minden ki volt írva angolul is.

A leggyakrabban két szóval találkoztunk: „ffwrrwm”. Így, 2 „f”, 2 „r”, 2 „w”. Az „m” a végén csak zavar. Jelentése: „place to sit” vagyis egy hely, ahol leülhetünk. Ebben azért nem vagyok 100%-ig biztos, mert a neten találtam, de lehet benne valami, mert bisztrónak látszó objektumokon láttam kiírva. Szóval a csehek elmehetnek a fenébe. De még nincs vége, mert az autópályákon is volt egy gyakran visszaköszönő felirat: „GWASANATHEAU” ami pihenőt, parkolót esetleg szerviz-kiállót jelent, mert mindig ott láttuk kiírva. (Én már nem emlékeztem rá, de Orsi még szerencsére igen)

Az is köztudott, hogy Európa leghosszabb nevű települése (településrésze?) is itt van, a neve: Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch. Ez eléggé északon van, ezért kiesett az útvonalaink közül. Ennek jelentése angolul "The church of St. Mary in the hollow of white hazel trees near the rapid whirlpool by St. Tysilio's of the red cave". Ez magyarul kb. „Szent Mária temploma a fehér mogyorófák völgyében a vörös barlangi Szent Tysilio örvénylő zúgója mellett”. Persze a helyiek sem használják a teljes nevet, csak Llanfair néven emlegetik a falujukat. De a falu neve a világ leghosszabb .com domain neve is! És persze ott a közelben van a világ leghosszabb nevű vasút állomása:

GORSAFAWDDACHAIDRAIGODANHEDDOGLEDDOLLONPENRHYNAREURDRAETHCEREDIGION

 Gondolom, az ottani hangosbemondó nem mondja be a falu teljes nevét minden érkező vonatnál….:-)  Az okosság forrása itt.

Nagyon szép volt, nagyon jó volt ott! Good bye Wales, good by Barry Island! Vagy ahogy a helyiek mondanák: Hwyl Cymru, hwyl Ynys y Barri! Csak kiejteni ne kelljen.