(Jó rég nem jártam erre, mi? Történt egy s más azóta, főleg a munkahelyen. Tudnék panaszkodni, na. De ez a blog nem arról szól, hanem arról, hogy nem vagyok ott. Mármint a munkahelyen)
Valamikor a múltban írtam arról, hogy a barátaimmal van egy Outdoor Apucik klubunk. Vagy mink. És megígértem, hogy ott folytatom, milyen az, amikor mint apucik vagyunk „outdoor”. Vagyis fogjuk a kölköket és irány az erdő/mező/vízpart!
Ágasvár felé egy koratavaszi napon
(A képre kattintva jön a bloghoz tartozó album)
De mit lehet erről írni? Hiszen az igazán vad dolgokat kerüli minden normális szülő, ha a gyereke is ott van. Jó, másztunk sziklát, sőt bouldereztek is kicsinyt a srácok, de semmi eget rengetően kalandos dolog, amiről érdemes írni.
Mindenki vigye a maga motyójátA sátorozást átélni élmény, esetleg ha az embert átmenetileg megszállja Fekete István szelleme, írhat olyat, hogy olvasni is nagyon jó lehet. De most az említett szellem máshol kisért. Akkor miről írjak?
Gergő a Lányok útját nyomja Pálosvörösmarton
Írjak az arcukról, hogy ragyogott, amikor felmásztak vagy leereszkedtek egy szikláról?
A szamóca finomHogy ették az illatos szamócát? Hogy együtt építettünk valami hídfélét, hogy át tudjunk kelni egy patakon? Hogy meglestük az őzeket, nyulakat meg más állatokat a határban biciklizéskor? Hogy megtanultak korizni, megtanították Robi kislányát és aztán Robi és én is megtanultunk? (Aztán Santziék is megtanultak, de ez egy külön történet, esetleg majd egy poszt lesz)
Sátraink az erdőben
Írjak arról, hogy milyen békés is egy este, dacára a szemetelő esőnek, ami a sátorba zavart minket idő előtt? Hogy az ottani beszélgetések ilyen más hangulatúak, mennyivel bensőségesebbek? Hogy Áron ott is remekül tud játszani a kisautóival? Hogy Robi és Berta Pisti is esti-mesélt a kislányának sátorozáskor? Le sem tudnám írni ennek a hangulatát!
Mesél az uszadék: a partra sodort rönk
Írjam le, hogy egy sima tengerparti nyaralás is más lesz attól, hogy állandóan csavargunk a tengerparton Áronnal és kagylót/színes kavicsot/limlomot gyűjtünk? Amikor Korfun szakadó esőben esőkabátban és papucsban rákpáncélt szedtünk, és csak az erős villámlás kergetett haza? Hogy Olaszországban a vihar utáni nap felét az uszadékból származó lomok „tanulmányozásával” töltöttük?
Az ágasvári ház kandallója előtt Fannival
Esetleg említsem meg, hogy évekig minden tavaszi iskolai szünetet Ágasváron töltöttünk a turistaházban? Hogy volt, amikor hó is volt? Hogy mindkét gyermekem zokszó nélkül felcipelte a hálózsákját, ruháját és az összes egyéb holmiját a saját hátizsákjában? Hogy milyen volt dominózni meg társasozni az ebédlőben a kandalló fényénél?
Ágasváron a kaját sem kellett tukmálni: Ettek, mint vett malac
Hogy belekóstoltak a horgászatba is? És mindig Áron felszerelését tépte meg valami olyan jószág, ami meghaladta a képességeit? Hogy kint aludt velünk a füvön és úgy érezte, megérte picit dideregni is hajnalban, mert így látta a süllőfogást?
A képek valamit talán visszaadnak, de az apai boldogságot aligha.
Áron a füvön éjszakázott
Egy interjúban azt olvastam, hogy vissza kellene vezetni a városi embereket a természetbe. Akár csak vendégként is, de újból meg kellene tanulni tisztelnünk, nem csak tananyagként tekinteni rá.
Hát mi megpróbáltuk.
A szurdoknál (Ez az egyik kedvenc fotóm)
Gergő és a sáska
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.