Ajtón kívül

A legutolsó Samu portré. Kattints rá és nézd meg Samu albumát!

Szőrös állat minden háztartásba kell-adta ki az ukázt a családom többi tagja. Már túl voltunk egy kisérleten, egy sajnálatosan rövid életű törpehörcsög töltötte nálunk napjait és okozott hatalmas bánatot távoztával. De a családom mintha erre már nem is emlékezett volna, kivédhetetlen offenzívával elsöpörte az utolsó védvonalaimat. Így aztán nem sok idő múltán mehettünk kutyakölyköt választani.

Az első találkozáskor nagyon nyugodtnak tűnt

Az apróság persze zsebrevágott engem is, kiválasztottuk a leginkább álomszuszék kölköt és másfél hónap múlva mentünk is érte. Arra persze semmi garancia nincs, hogy másodszorra is ugyanazt a kis szőrgombócot  sikerült kiválasztani, amelyiket előszörre…ugyanis addigra 2x akkorára nőttek és mindenfele rohangáltak az udvaron leparkolt kocsik között. De végül elkaptuk valamelyiket és hazahoztuk, majd elneveztük Samunak, a „dagadt kisz hobitka” után.

Első nap az új helyen. Minden olyan idilli, nem?

Mint minden kutya, Samu is nőttön nőtt, szétrágott ezt-azt, helyes (és roppant büdös) kis kupacokat  és tócsákat hagyott a lakás valamint a kert minden pontján, ahol csak megfordult. De aztán ezt is sikerült kordába terelni, a kedvéért kennelt és kutyaházat építettünk és a kertrészünket is bekerítettük.

Azon ritka pillanatok kezdete, amikor nem rohan és/vagy rosszalkodik.

Kinti kutya lett, de sokat van benn is, ha éppen itthon vagyunk. Nem egy fázós fajta, nem igazán hatja meg a kinti tartózkodás, télen a betonon fekve napozott, ha sütött a nap. Igaz, -18 fok volt, de sütött a nap, tehát napozni kellett. Szóval beleszokott a kinti létbe hamar.

A Zagyva közel van. És a víz csábító. Hát még a partmenti sár!

De azért a kert nem elég egy 30 kiló körüli golden retrievernek, ezért naponta 2x visszük sétálni: Reggel Saci, a nejem délután pedig én. És mivel a Zagyva partján lakunk, természetes, hogy a part menti ligetben sétálunk nap mint nap. Néha csak félórát, de volt hogy négyet-ötöt is. Ebben néha az árvíz akadályozott, néha pedig birkanyáj költözött a törzshelyünkre. Ilyenkor a széles határ más részeit vettük célba.

Árvíz a kedvenc rétünkön. A vízben nem Yoda mester látható

Mivel telente már akkor sötét van, amikor hazaérek, ezért olyankor eleve sötétben vágunk neki a sétának. És olyankor is az erdőbe megyünk, dacára a sötétnek.

A nedvesség szakszerű eltávolítása a szőrzetből

Ha beteg, akkor is vinni kell legalább egy kis sétára, mert különben este nyafogni kezd. 3 éve egy alkalommal, amikor nagyon ment a hasa, kihagytuk az esti sétát. Csakhogy este 10 órára jobban lett és rákezdett a nyafogott a kimaradt séta miatt. Végül 11-kor meguntam és elvittem sétálni, kivételesen a környező utcákba, mert olyan álmos voltam, hogy az erdőben minden fának nekimentem volna. Már hazafelé tartottunk hajnali fél egykor, amikor a kamion parkoló mellett egy sofőr megállított:

„Mit csinálsz itt ilyenkor, öcsém? Már vagy negyedszer mész itt el  a kutyával!” – mondta.

„Kihagytuk a délutáni sétát, mert beteg volt. De jobban lett, és nem hagyott aludni, ezért most muszáj bepótolnunk.” – válaszoltam.

„Öcsém, te normális vagy?” –nézett nagyot a sofőr.

„Szerinted?” –kérdeztem.

„Igazad van” –bólintott- „Van egy korty lengyel vodkám, igyuk meg!”

És már hozta is. És meg is ittuk. Tényleg egy korty volt.

Futás a tavaszi réten

Sokszor vittem magammal a fényképezőt, a tájat, a kutyát és más állatokat is lekaptam. Amikor teliholdat fotóztam, ott rohangált körülöttem.

A zokni sárból van. És lábszag helyett mocsárszagot áraszt.

Tocsogott az árvízben és a vízpart sarában is, úszni tud, de valamiért nem szeret. Többnyire inkább a sárban tocsog. Nem rajong más kutyákért, ezért figyelni kell rájuk, mert hajlamos megtámadni őket.

Az is mókás, ha Áronnal sétál.

Előfordult, hogy a szerelmespárok ezt az erdőt részesítették előnyben, mert abban az évben nem volt olyan sok szúnyog. Akkoriban belekeveredtünk néhány kissé kínos helyzetbe is. Az akcióban megzavart szerelmesektől ezúton is bocsánatot kérek és üzenem, hogy a látszat ellenére sem vagyok sem kukkoló sem szatír.

Csak akkor szomorú, ha nem tarthat velem sétálni.

Az idei év elején megint a kamion-parkoló mellett haladtunk el éppen, amikor egy sofőr megszólított:

„Figyelj, öcsém, nem veled meg a kutyáddal találkoztam néhány éve egy téli éjszakán?” –kérdezte.

„De, az lehet! És megittuk a vodkád végét is, ha már úgyis mindketten ráértünk!”- örültem meg én is neki.

„Figyelj, van egy korty borovicskám, most jöttem a tótoktól. Elfelezzük?”- tért rá a lényegre.

És már indult is az üvegért.

Ez a kép tegnap készült a kedvenc rétünkön. Ez az utolsó közös fotónk. Legalábbis ma még.