Ajtón kívül

 

 

 

Szilvi fenti haikuja egy dolgot világosított meg nekem: Hogy az őz-lét legfontosabb eleme a képesség, hogy bármikor villámgyorsan menekülni tudjon. Ezt a dolgot már pedzegette Fekete István is, de valahogy nem jött át igazán az üzenet. Pedig őznek lenni annyi, mint örökösen futni. Lehet, hogy ez a futás kecses szökellés, de ettől a lényeg nem változik: az izmok rugóit a rémület feszíti és a légies vágta legfontosabb jutalma nem más, mint újabb néhány perc békés legelészés.

 

  

 

Régebben nagyon sok őz volt mifelénk. Voltak olyan évek, hogy amikor a fiúkkal bicajoztunk a határban vagy amikor Samuval sétálni mentünk, ritkán esett csak meg, hogy nem láttunk őzeket. Mivel gyorsan közlekedtek, lefényképezni csak ritkán sikerült őket.

 

 

Ám az utóbbi két évben alig láttam párat. Eltűntek. Szőrén. Szálán. Rejtélyesen.

A keményre fagyott mély hó és felsebzi a lábukat, hóban lévő véres nyomaik közeli végüket jósolja. Azt hiszem az idén ez is kijutott szegényeknek.

De én azt hiszem, inkább az emberi kapzsiság, butaság és nemtörődömség okozza a vesztük. Pletykák szólnak arról, hogy orvvadászok ritkítják szegényeket. Meg hogy a szabadon kószáló vagy a százméterekre gazdáik előtt/mögött rohanó sétáltatott ebek riogatják az amúgy is ijedős állatokat.

 

 

 

Pedig régen olykor az utca végén is láttunk belőlük. A fenti képen látható példányt Gergő a szobája ablakából kapta le, de a Zagyva partján a háztól 50 méterre szinte naponta futottunk össze egy-egy aranyos kis jószággal.

Kéremszépen, tessenek odafigyelni az őzekre! Mert ha végleg eltűnnek, nagyon üres lesz a határ nélkülük.